Adam Smitht is elképesztette több mint két évszázaddal ezelőtt: a
lottójátékok roppant nagy népszerűségét. A lottó nem az Ellsberg
által tanulmányozott dolog: a lottóban nem ismeretlenekről és
ismeretlen esélyekről kell döntésre jutni. Mindenki ott láthatja
kifüggesztve, hogy milyen kicsi a nyerés esélye. A
közgazdaságtannak alappillére, hogy az emberek döntéseikkel a
hasznosságot igyekeznek így vagy úgy maximalizálni, és ez
megfelelően modellezhetővé teszi a viselkedésüket az üzleti
gyakorlattól kezdve egészen a romantikus döntésekig. De a
Powerballt, azt nem. Bizonyos közgazdászok éppoly
elfogadhatatlannak tartják ezt a fajta nem észszerű viselkedést,
mint a püthagoreusok az átfogó irracionális számmal mérhető
nagyságát. Nem illik bele a lehetségesről alkotott modelljükbe,
holott az észszerűtlenség igenis lehetséges.
A közgazdászok azonban rugalmasabbak, mint a
püthagoreusok. Nem fojtják dühödten vízbe a rossz hírt hozókat;
inkább hozzáigazítják modelljeiket a valósághoz. Egy népszerű
magyarázat régi ismerőseink, Milton Friedman és Leonard
Savage nevéhez fűződik: azt vetették fel, hogy a lottójátékosok
egy kacskaringós hasznossági görbe szerint játszanak, és az azt
fejezi ki, hogy az emberek mit gondolnak a gazdagságról, de nem
számokkal, hanem osztályokkal megfogalmazva. Ha
középosztálybeli dolgozó ember vagy, hetente 5 dolcsit adsz ki
lottóra, és vesztesz, akkor a veszteség kerül némi pénzbe, de nem
változtatja meg osztályhelyzetedet; vesztettél ugyan, de a negatív
hasznosság elég közel esik a nullához. De ha nyersz, hát akkor az
a társadalom másik rétegébe mozdít el. Ezt úgy foghatod fel, mint
blacktrush
(BlackTrush)
#1