hogy Thomas Pynchon három fő regényét{^6 } a három kúpszelet
irányítja: a Súlyszivárványt (Gravity’s Rainbow) a parabolák (a
rakéták, a kilövés és a becsapódás körül; az a sok rakétakilövés és -
becsapódás!), a Mason & Dixont az ellipszisek, az Against the Dayta
hiperbolák. Ez éppolyan jónak látszik a szememben, mint ezeknek
a regényeknek minden más általam eddig látott szervezőelmélete.
Biztos, hogy Pynchon, a korábbi fizika főszakos, aki regényeiben
szeret hivatkozásokat elejteni a Möbius-szalagokról és a
kvaterniókról, nagyon jól tudja, mik a kúpszeletek.
Galton azt figyelte meg, hogy az ő kézzel rajzolt görbéi ellipszis-
szerűek, de nem volt eléggé geométer ahhoz, hogy biztosan lássa:
éppen ez a görbe, és nem valami más, többé-kevésbé tojásdad alak
került itt elő. Az a vágy, hogy elegáns és egyetemes elméletet
alkosson, befolyásolta volna, hogyan tekintsen az általa
összegyűjtött adatokra? Nem ő lett volna az első olyan kutató, aki
beleesik ebbe a hibába, és nem is az utolsó. A mindig gondos Galton
azonban kikérte egy cambridge-i matematikus, J. D. Hamilton
Dickinson tanácsát. Odáig ment, hogy el is titkolta Dickinson elől,
honnan valók az adatok, s azt mondta, hogy a fizikából származnak
- nehogy Dickinsont esetleg egyoldalú következtetésre indítsa.
Dickinson – Galton nagy örömére – gyorsan megerősítette, hogy az
adatok az ellipszist sugallják, sőt ez az a görbe, amit az elmélet
megkövetel.
„A probléma talán nem olyan bonyolult egy képzett
matematikus számára – írta Galton –, de magam soha nem éreztem
olyan izzó lojalitást és tiszteletet a matematikai elemzés fensége és
átfogó ereje iránt, mint mikor megérkezett a válasza, s abban tiszta
matematikai érveléssel megerősítette az én többirányú és