De amikor Roosevelt azt mondja: „A szobatudós, a
kifinomult, művelt egyén, aki könyvtárából nyilvánítja ki,
hogyan kellene eszményi körülmények között kormányozni az
embereket, semmire sem használható a tényleges kormányzati
munkában” – óhatatlanul Condorcet jut eszembe. Ő a
könyvtárban töltötte idejét, és éppen ezt tette, s többet adott
vele a francia államnak, mint gyakorlatiasabb kortársainak
legtöbbje. És amikor Roosevelt csepüli azokat a hidegszívű és
bátortalan lelkeket, akik a pálya szélén üldögélve kritizálják a
harcosokat, akkor Wald Ábrahám idéződik fel bennem:
amennyire tudom, úgy élte le az életét, hogy soha nem fogott
merő indulatból fegyvert,{^1 } mégis nagy része volt az amerikai
háborús erőfeszítésekben, éppen a tettek tevőinek adott
tanácsaival – hogy hogyan tehetnék jobban. Nem borította sem
verejték, sem por, és vér sem, de igaza volt. Ő volt az a kritikus,
aki igenis számít.
Mert ez a tett
Roosevelttel John Ashberyt állítom szembe; az ő Könnyebb jóvá
tenni című költeménye{^2 } a legnagyszerűbben összegzi mindazt,
amit arról tudok, hogyan keveredhet a bizonytalanság és a
kinyilatkoztatás egymást ki nem oltva az emberi elmében. Ez
összetettebb és pontosabb képet ad az élet kalandjáról, mint
Roosevelt a maga határozott és törekvő példás emberével, aki
megsérül bár, de nem kételkedik az általa választott irány