véletlen, vagy rosszakaratú demiurgoszok műve; az univerzum pedig,
elegáns állványával, rejtélyes köteteivel, fáradhatatlan lépcsőivel – hogy
felmenjen rajtuk az utazó – és latrináival – hogy ráüljön a könyvtáros –
kizárólag valamely istenség műve lehet. Isten és ember közti távolság
azonnal felmérhető, ha csak összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető
jeleket, melyeket téveteg kezem egy könyv fedelére ró a könyv belsejében
látható organikus betűkkel: ezek pontosak, finomak, koromfeketék,
utánozhatatlanul szimmetrikusak.
A második axióma: az ortográfiai jelek száma huszonöt. E
megállapítás lehetővé tette, hogy háromszáz évvel ezelőtt megalkossák a
Könyvtár általános elméletét, és megnyugtató módon megoldják az addig
megfejthetetlennek látszó problémát, azt, hogy szinte valamennyi könyv
kaotikus zagyvaság. Az egyik, amelyet apám a tizenöt-per-kilencvennégyes
részleg valamely hatszögében látott, az M C V betűket foglalta magába,
perverz módon ismételve őket az elsőtől az utolsó sorig. Egy másik könyv
(ebben a részlegben sokat forgatták) a betűk puszta labirintusa, de az utolsó
előtti lapon ez van: Ó, idő, a te piramisaid! Ma már tudjuk, hogy egy
értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen
kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található. (Hallottam egy
elmaradott vidékről, ahol a könyvtárosok szakítanak azzal a dőre
babonával, hogy a könyvekben értelmet keressenek, mint ahogy nem
keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaiban sem...
Felteszik, hogy az írás feltalálói a huszonöt természetes jelet utánozták, de
azt állítják, hogy ezek alkalmazása esetleges, és a könyvek önmagukban
semmit sem jelentenek. Ez a vélemény, mint látni fogjuk, nem egészen
alaptalan.)
[ 14 ]