Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten
megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében
az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások
kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei,
például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak
egyikében ön ellenségem, a másikban barátom. Ha hajlandó elviselni
javíthatatlan kiejtésemet, olvassunk el néhány oldalt.
Arca a lámpa fénykörében kétségtelenül öregember arca volt, de volt
benne valami megrendíthetetlen, sőt valami halhatatlan. Lassú precizitással
felolvasta ugyanannak a fejezetnek két különböző megfogalmazását. Az
egyikben egy hadsereg sivár és elhagyott hegyen át vonul a csatába;
eliszonyodva a kövektől és a sötétségtől, semmibe veszik az életet, és
könnyen megnyerik a csatát; a másikban ugyanez a hadsereg egy palotán
megy keresztül, ahol éppen ünnepélyt tartanak; a szikrázó csata olyan
nekik, mintha az ünnepély folytatása lenne, és győznek. Illedelmes
tisztelettel hallgattam ezeket a régi históriákat, melyeknél talán még
csodálatosabb volt az a tény, hogy az én ősöm agyában születtek, és hogy
egy távoli birodalomból való embertől hallom vissza, egy kétségbeesett
kaland kellős közepén, egy nyugati szigeten. Emlékszem a befejező
szavakra, amelyek mind a két változatban megismétlődtek, mint valami
titkos parancs: »Így harcoltak a hősök, akiknek csodálatos szíve nyugodt,
kardja heves volt, készen arra, hogy öljenek és meghaljanak.«
E pillanattól kezdve magamban és körülöttem valami láthatatlan és
kitapinthatatlan zsibongást éreztem. Nem a szétváló, párhuzamosan haladó
és végül összefutó hadseregek zsibongását, hanem egy sokkal
megfoghatatlanabb, sokkal bensőbb felindulást, amelyet azok valamiképpen
jelképeztek. Stephen Albert folytatta: