Funes, az emlékező
Úgy emlékszem rá (nincs jogom kimondani ezt a szentséges igét, csak
egyetlen embernek volt joga, s az az ember halott), hogy sötét kínvirágot
tart a kezében, és annyit lát belőle, amennyit soha senki se látott, még ha
reggeli szürkülettől esti szürkületig nézte volna is egész életében. Úgy
emlékszem rá, hogy a képe hallgatag és bronzbarna és furcsán réveteg a
cigaretta mögött. Emlékszem (azt hiszem) keskeny takácskezére.
Emlékszem ott a keze mellett egy teáskannára a Keleti Partvidék címerével;
emlékszem a ház ablakában egy sárga nádfüggönyre valami kusza tavas
tájképpel. Emlékszem tisztán a hangjára: a régi partlakó vontatott, duzzogó
orrhangjára, melyben még nyoma se volt a mai olaszos sziszegésnek. Csak
háromszor láttam, többször nem; utoljára 1887-ben... Nagyon jónak tartom
azt a tervet, hogy írjon róla mindenki, aki ismerte őt; az én vallomásom
talán a legrövidebb és kétségkívül a legszegényesebb lesz, de nem a
legkevésbé elfogulatlan a kötetben, amit majd kiadnak. Az a sajnálatos tény,
hogy argentin vagyok, nem engedi, hogy dicshimnuszt zengjek – ez a műfaj
Uruguayban kötelező, ha uruguayi tárgyról szólnak. Irodalmár, ficsúr,
fővárosi; Funes nem mondta ezeket a sértő szavakat, de elég nyilvánvaló,
hogy az ő szemében ilyenféle istencsapása voltam. Pedro Leandro Ipuche
azt írta, hogy Funes a felsőbbrendű ember előfutára volt, „egy hazai és
parlagi Zarathustra”; de nem szabad elfeledni, hogy egyszersmind egy Fray
Bentos-i compadrito is volt, bizonyos áthághatatlan korlátokkal.