mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt az eszében, hogy esni
fog, mert vörös udvara van a holdnak.
Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren
a szemével kérdezte, hogy van-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett,
hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újra magára maradt. Bal
kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét
próbálgatná.
A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt,
mint egy álom. A látóhatáron megmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy
lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbis úgy látszott, hogy
oda tart. Recabarren látta gaucsókalapját, nagy, sötét poncsóját, fekete lovát,
de az arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta
vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyi távolságban elkanyarodott. Recabarren
már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll a nyeregből, kiköti a
lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.
A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna
valamit, csendesen mondta:
- Tudtam, uram, hogy számíthatok magára.
A másik érdes hangon felelt: - Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.
Csönd. Végül a néger szólalt meg: - Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.
A másik sietség nélkül magyarázta: - Én több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont
őket, de nem akartam, hogy olyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a
felebarátjába.