Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen a lift,
sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a
homlokát – egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót
nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a
homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen
festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de
már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek
talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka
képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles
mosollyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe
kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban
van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délután az ismerős orvos
egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai
szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben
Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd
aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy
megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra
kötözték, a szemébe világítottak, úgyhogy majd megvakult, majd
beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tűt szúrt
Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű
cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy
eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát
se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann
aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi
szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen
tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta
neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát,