I
Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik
kertjében kezdődtek, mikor Diocletianus volt a császár. Harcoltam
különösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban, tribunusa
voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében
állomásozott: láz és rontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a
fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük; országuk földjét, hol
lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; az
elgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy
esztendő leforgása alatt diadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars
orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, s emiatt szántam rá magam,
hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, a
Halhatatlanok Városát.
Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész
éjszaka nem alhattam, mert heves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel
hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnak éppolyan volt a
színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas
közeledett kelet felől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár,
halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét, mely a város falait mosta. Azt
feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. „Más folyót keresek én
- felelt szomorúan –, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a
haláltól.” Sötét vér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy
hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogy abban a hegységben az a hír
járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy
folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó
túlsó partján emelkedik a védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és