Hasonlóképpen számított Edward Hopkinsnak, a családi ügyvédnek a
barátságára, és a Francis J. Baigent régiségkereskedőére is. Ám ez mégsem
volt elég. Bogle úgy okoskodott, hogy a játszma megnyeréséhez
nélkülözhetetlen valamilyen erős népi hangulat pártfogása. Fogta cilinderét
és illedelmes esernyőjét, s elindult, hogy London tisztes utcáin keressen
ihletet. Alkonyodott; Bogle addig csatangolt, amíg mézszínű hold nem
kettőzte meg képét a közkutak négyszögű vizében. Az isten megjelent neki.
Bogle pisszent egy konflisnak, és Baigent régiségkereskedő lakásához
hajtatott. Ez hosszú levelet adott fel a Times címére, amely azt bizonygatta,
hogy az állítólagos Tichborne arcátlan csaló. A Jézus-társasági Goudron
atya írta alá. Újabb, ugyancsak pápista feljelentések következtek. Hatásuk
azonnal megmutatkozott: a jóravaló emberek nyomban kitalálták, hogy Sir
Roger Charles egy ocsmány jezsuita összeesküvés céltáblája.
A kocsi
Százkilencven napig tartott a per. Mintegy száz tanú igazolta, hogy
Tichborne a vádlott – köztük négy katonabajtársa a hatodik
dragonyosezredből. Párthívei újra és újra elismételték, hogy nem csaló,
mert ha az lenne, gondja lett volna rá, hogy lemásolja modelljének ifjúkori
arcképeit. Egyébként is, Lady Tichborne felismerte, és egy anya nyilván
nem téved. Minden jól ment, vagy többé-kevésbé jól, amíg Orton egy régi
kedvese nem jelent meg a bíróság előtt, hogy tanúvallomást tegyen. Bogle
nem riadt meg a „rokonoknak” ettől az álnok manőverétől; fogta a kalapját
és esernyőjét, és elindult, hogy egy harmadik megvilágosodásért
fohászkodjék London tisztes utcáin. Sohasem tudjuk meg, hogy része volt-e