tollának alkotása. Valami száz oldal a terjedelme. Szól görög fércművekről,
kései latin fércművekről, Ben Johnsonról, aki Seneca-idézetekkel jellemezte
kortársait, Alexander Ross Virgilius evangelizansáról, George Moore és
Eliot mesterkélt írásairól és végül a „Josephus Cartaphilus
régiségkereskedőnek tulajdonított elbeszélés”-ről. Az első fejezetben
Pliniustól származó rövid betoldásokat mutat ki (Historia naturalis, V., 8.);
a másodikban Thomas De Quincey-től valókat (Writings, III., 439.); a
harmadikban Descartes-nak Pierre Charnut követhez intézett leveléből
valókat; a negyedikben pedig Bernard Shaw-tól valókat (Back to
Methuselah, V.). Ezekből a betoldásokból vagy lopásokból arra következtet,
hogy hamisítvány az egész dokumentum.
Nézetem szerint helytelen a végső következtetése. „Amikor közeleg a
vég – írta Cartaphilus –, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak.”
Szavak, suta és csonka szavak, mások szavai; ezt a nyomorúságos
alamizsnát hagyták meg neki az órák és az évszázadok.
Hargitai György fordítása