Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme
olyan fáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses
volt, mint egy őzsutáé; a keze erős és csontos. A pusztaságból érkezett, a
Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat, a falakat, a
bútorokat.
A nők talán egy pillanatra testvérnek érezték magukat; messzire
szakadtak kedves szigetüktől, s egy fantasztikus országba kerültek. A
nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt, keresgélte,
ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje
nem beszélt anyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta,
Yorkshire-ből való, és hogy a szülei Buenos Airesbe emigráltak, egy indián
támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, és most egy bandavezér
felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember.
Mindezt kezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai
kifejezéseket használva, s egy nehéz élet körvonalai bontakoztak ki az
elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagy
nyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok
ellen, csatazaj és szabad rablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag
birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyre süllyedt egy angol nő.
Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen
oda. Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit.
A másik azt mondta, hogy ő boldog, és még az éjjel visszatért a
pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt a hetvennégyes
forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén
legyőzött és átformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű
tükörképét látta meg...