Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de
Averroes boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt
az érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy
óriási műhöz kapcsolódott – ez a mű, Arisztotelész méltatása fogja igazolni
őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott
az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit
magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroes
leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a
történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy
tizennégy évszázaddal előtte élt ember gondolatai; a nehézségekhez hozzá
kell még tennünk, hogy Averroes a szíriai és a görög nyelv ismerete híján
egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó
állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt.
Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám
körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi
Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáín ibn Iszháq és Abú
Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika
szövegében; lehetetlen megkerülni őket.
Averroes letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok
meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében
van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa
kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkamjának
kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket,
de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól
egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk,
földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik
vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel