Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem
avattam be teljesen az egész nevetséges történetbe, azt mondtam neki, hogy
álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képe üldöz; egy zseton vagy,
mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcai
könyvesboltban rábukkantam Julius Barlach Urkunden zur Geschichte der
Zahirsage című művének egy példányára (Breslau, 1899).
Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az
volt a szerző szándéka, hogy „egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét
könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirral kapcsolatos babonákra
vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip Meadows
Taylor beszámolójának eredeti kéziratát”. A Zahirral kapcsolatos hiedelem
iszlám eredetű, és a jelek szerint a 18. században keletkezett. (Barlach
vitatja azokat a megállapításokat, amelyeket Zotenberg Abulfedának
tulajdonít.) A Zahir arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog;
bizonyos értelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a
muzulmánok földjén a köznép azt mondja róla, hogy „az élőlényeknek és
dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, és
emlékképük végül is őrületbe kergeti az embert”. A perzsa Lutf Ali Azur
említi először hitelt érdemlőn. A Tűz temploma című alapos életrajzi
lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író és dervis, hogy Siráz városában
egy iskolában egy rézasztrolábium volt, „ami úgy volt megcsinálva, hogy
aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király
megparancsolta, hogy vessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne
feledkezzenek az emberek a világmindenségről”. Még többet mond
beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában
állt, és aki a Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül
Taylor ezt a szokatlan szólást hallotta Bhadzs külvárosaiban az őrültség