indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondaná ugyanezt az álombeli
fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, ha
labirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis
megvallom, nem értettem meg, hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált
szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljon nekem, valami
valóságosabbat: a pókhálót.
- A pókhálót? – ismételte elképedve Dunraven.
- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló
univerzális formája, értsük meg egymást, Platón pókhálója) sugallta volna a
gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt. Emlékszel, a bokharai egy
sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy
egy pókháló miatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor
hálóval álmodott a bokharai. A legyőzött király, a vezír meg a rabszolga a
sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egy sírboltban. A vezír, akiről
tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogy
bátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a
kísértete, napok múlva, megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem,
hogy másként történtek a dolgok. Azon az éjszakán a király aludt, a bátor,
és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni a
világegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával
üldözik. Zaid sóváran hajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán
játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította a rabszolgát, elrejtették a
kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek.
Nem azért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és
megölje, azért emelte a vörös falú labirintust a tenger kimagasló partjára.
Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az
oroszlán hírét, s előbb vagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt