Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik.
Haragosan, méltatlankodva, titkos megkönnyebbüléssel fordult szembe az
arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másik döbbenten dadogott
valami mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű
nő volt vele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket.
Mégis eltelt négy vagy öt nap, mire újra az utcára lépett.
A könyvespolcon talált egy Divina Commediát, Andreoli régi
magyarázataival. Nem is annyira a kíváncsiságtól, mint inkább
kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előtt
elolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta
sem valószerűtlennek, sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt
rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítélte volna, ahol Ugolino fogai
vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirtjét.
A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad
látomásokat ébresszenek, hanem Villari úr mégsem álmodott soha eleven
madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalonta mindig
ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari
lépett a szobába revolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy
mindhárom együtt az az ismeretlen volt, aki meglökte, vagy ott vártak rá
szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álma végén
előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban
revolvert őrzött), és tüzelt a férfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel,
de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álomban megismétlődött a
támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.
Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt
(nem a nyíló ajtó zajára). A szoba félhomályában magasnak látszottak, a
félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (a szörnyű álmokban