Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. David Alexander
Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom,
félelmetes ember volt; jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy
megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban, hogy számos
határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület
békességben élt: szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, és
Glencairn hirtelen eltűnt. Természetesen azt is beszélték, hogy elrabolták
vagy megölték.
Mindezeket a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az
újságok nem kommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették)
Glencairn eltűnését. Egy mondás szerint India nagyobb a világnál;
Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egy
aláírás a gondjaira bízott, de a Birodalom adminisztrációjának gépezetében
csak egy számjegy volt. A helyi rendőrség nyomozása haszontalannak
bizonyult; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemély kevesebb gyanút
kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában
bőkezűen mérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a
szürke város utcáit, mely magába nyelt egy embert.
Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó
jelenlétét, mely Glencairn sorsát akarta eltitkolni. »Egy lélek sincs ebben a
városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s aki meg ne esküdött
volna, hogy hallgatni fog.« A legtöbb kikérdezett csak mélységes
tudatlanságát hangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták,
sohasem is hallottak róla. Mások, ezzel szemben, negyedórája látták, ezzel
meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azok ketten
bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp
most mentek el. Az egyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk