megőrizte az olaszos sz-ező kiejtést és a széles, olasz hadonászást. Szellemi
tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes, sokoldalú és teljességgel
jelentéktelen. Ontja a haszontalan párhuzamokat és a fölös aggályokat.
Szép, hosszú, vékony keze van (mint egykor Beatriznak). Pár hónapig Paul
Fort volt a rögeszméje, nem annyira a balladái, inkább a feddhetetlen
dicsőség gondolata miatt. „Ő a francia költők királya – hajtogatta
fontoskodva. – Hiába marsz belé, legmérgesebb nyilad se ér el hozzá.”
- április 30-án bátorkodtam egy palack belföldi konyakkal is
megtoldani a süteményt. Carlos Argentino megkóstolta, jónak találta, és
néhány kupica után belefogott a modern ember magasztalásába.
- Úgy képzelem – mondta kissé érthetetlen hévvel –, hogy ott ül
dolgozószobájában, úgyszólván egy város őrtornyában, körülötte a sok
telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, laterna magica, szótár,
napirend, notesz, kézikönyv...
Megjegyezte, hogy az így fölszerelt embernek fölösleges az utazás; 20.
századunk megváltoztatta Mohamed és a hegy meséjét; a hegyek most
helyébe mennek a modern Mohamednek.
Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan
üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az
irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket. Amint
várható volt, azt válaszolta, hogy már meg is tette: ezek és más, nem
kevésbé új gondolatok egy elbeszélő költemény Beköszöntőjében,
Bevezetőjében vagy egyszerűbben Bevezető énekében fordulnak elő; ezen a
költeményen már évek óta dolgozott, réclame nélkül, fülsiketítő lárma
nélkül, mindig arra a két mankóra támaszkodva, amit munkának és
magánynak hívnak. Előbb szabadjára engedte képzeletét; azután
következett a reszelés-csiszolás. A költeménynek ez volt a címe: A Föld; a