Utószó
E kötet írásai a fantasztikus irodalom műfajába tartoznak, kivéve az Emma
Zunzot (Cecilia Ingenierostól kaptam a csodás sztorit, amely magasan
felülmúlja a bátortalan kidolgozást) és A harcos és a rabnő történetét,
amely két hiteles eseményt igyekszik értelmezni. Valamennyi közül az első
a legkidolgozottabb; arról szól, hogy milyen hatással lenne az emberre a
halhatatlanság. Ezt a halhatatlanoknak készült etikai vázlatot A halott
követi: Azevedo Bandeira ebben az elbeszélésben Riverából vagy Cerro
Largóból származó férfi, egyszersmind barbár istenség, a Chesterton-féle,
utánozhatatlan Sunday vad, félvér változata. (A Decline and Fall of the
Roman Empire XXIX. fejezete Otálora sorsához hasonló történetet mond el,
csak az sokkal pompásabb és sokkal hihetetlenebb.) A teológusokról elég,
ha annyit mondok, hogy egy álom, a személyes identitásról szóló,
meglehetősen mélabús álom; a Tadeo Isidoro Cruz életrajza változat a
Martín Fierróra. Egy 1896-ban festett Watts-festménynek köszönhetem az
Aszterión házát és szerencsétlen hősének jellemét. A másik halál fantázia az
időről, amit Pier Damiani néhány érvének fényében formáltam meg. A
legutóbbi háborúban nálam senki sem kívánta jobban Németország
vereségét; nálam senki sem érezhette át jobban a német sors tragédiáját; a
Deutsches Requiem ezt a sorsot igyekszik megérteni, amelyet nem tudtak
megsiratni és még csak sejteni sem sejtettek nálunk a németpártiak, akik
mit sem tudnak Németországról. Az Isten betűje nagylelkű kritikát kapott; a
jaguár kényszerített rá, hogy a Kaholom-piramis mágusa szájába adjak