Előszó
Kipling utolsó elbeszélései nem voltak kevésbé tekervényesek és
szorongatóak, mint Kafka vagy James történetei, melyeket kétségtelenül
felülmúlnak; de korábban, 1885-ben Lahore-ban már nekifogott egy sor
rövid, direkt próza írásának, amelyeket 1890-ben gyűjtött kötetbe. Nem egy
közülük – In the House of Suddhoo, Beyond the Pale, The Gate of the
Hundred Sorrows – igazi magvas remekmű; egyszer felmerült bennem,
hogy azt, amit egy zseniális fiatalember talált ki és valósított meg, talán egy
öregkor küszöbén álló, a szakmát jól ismerő ember is – szerénytelenség
nélkül – követhet. Ennek az ötletnek a gyümölcse a mostani kötet, amelyet
az olvasóim ítéletére bízok.
Direkt elbeszéléseket kíséreltem meg írni, nem tudom, milyen sikerrel.
Azt nem merem kijelenteni, hogy egyszerűek; nincs a földön egyetlen lap,
egyetlen szó sem, ami az volna, hiszen mind feltételezi a világegyetem
létét, amelynek a bonyolultság a legismertebb attribútuma. Csak azt akarom
tisztázni, hogy én nem olyan ember vagyok, akit korábban fabulaszerzőnek
vagy parabolaszónoknak neveztek, ma pedig elkötelezett írónak hívnak.
Nem kívánok Ezópusz lenni. Az én elbeszéléseim az Ezeregyéjszakához
hasonlóan szórakoztatni és megindítani akarnak, nem pedig rábeszélni. Ez a
szándék nem azt az jelenti, hogy – a salamoni képet követve – valamiféle
elefántcsonttoronyba zárkózom. Jól ismert a politikai meggyőződésem; a
Konzervatív Párthoz csatlakoztam, ami a szkepticizmus egyik formáját
jelzi; engem még senki sem nevezett kommunistának, nacionalistának,