Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Rubióék az egyik helyi rövidárubolt fölött laktak. Keskeny oldallépcső
vitt fel hozzájuk; jobb kézre esett a korlát, egészen a sötét előszoba egyik
oldaláig nyúlt, ahol is egy fogas és néhány szék volt. Az előszobából egy
kárpitozott bútorokkal berendezett kis társalgó nyílt, onnan pedig az ebédlő,
ahol néhány mahagónibútor és egy vitrin állt. A fémzsalukon – a tűző nap
miatt mindig zárva tartották őket – kevés fény szűrődött be. Emlékszem a
régi holmik szagára. A lakás végében voltak a hálószobák, a fürdő, egy
mosókonyhás kis patio meg a cselédszoba. Az egész házban alig volt
könyv, csak egy Andrade-kötetük volt, a hős kézírásos jegyzetekkel
kiegészített monográfiája, és a Montaner–Simón-féle Spanyol-amerikai
enciklopédia, azt is azért vették meg, mert részletre kapták, és járt hozzá
egy kis polc. Jövedelmük a mindig késve érkező özvegyi járadék volt, meg
az egykor hatalmas Lomas de Zamora-i birtokból megmaradt föld bérleti
díja.
A történet idején az idős hölgy az özvegységre jutott Juliával és annak
fiával élt. Még mindig gyűlölte Artigast és Rosast és Urquizát; sokkal
valószerűtlenebbnek tűnt neki az első világháború – ami megutáltatta vele a
németeket, akikről vajmi keveset tudott –, mint az 1890-es forradalom meg
a Cerro Altó-i ütközet. 1932-től lassanként hamvadni kezdett élete lángja; a
közönséges metaforák a legjobbak, mert csak azok a valódiak.
Természetesen hithű katolikus volt, ami nem azt jelenti, hogy hitt volna az
egyszerre Egy- és Háromszemélyű Istenben, vagy akár a lélek
halhatatlanságában. Imádkozott, de nem értette, mit mond, s a keze pergette
a rózsafüzért. Pészah és háromkirályok helyett már régen a karácsonyt
ünnepelte, s mate helyett teát ivott. Neki szinonima volt a „protestáns”,
„zsidó”, „szabadkőműves”, „eretnek” meg „ateista”, egyik sem jelentett
semmit. Ameddig csak tehette, spanyolok helyett „gótokat” mondott, mint