Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

ugyanúgy és ugyanolyan sorrendben, mintha a Miatyánkot mondaná, amiért
is arra gyanakodtam, hogy a történetei mögött már nem volt kép. Válogatás
nélkül mindent megevett. Röviden: boldog volt.
Az alvás, tudjuk, a legtitokzatosabb cselekedetünk. Életünk harmadát
átalusszuk, mégsem értjük. Vannak, akiknek az alvás nem több, mint az
ébrenlét hiánya; mások bonyolultabb állapotnak tartják, amelyben egyszerre
van jelen a tegnap, a ma és a holnap; megint mások álomképek egyetlen,
megszakítás nélküli sorozatának vélik. Talán tévedés azt állítani, hogy
Jáuregui özvegye valamiféle békés zűrzavarban élt tíz éven át; lehet, hogy
annak a tíz esztendőnek minden pillanata – előbb és utóbb nélküli – puszta
jelen volt. Túlzottan azért ne csodálkozzunk azon a jelenen, amit mi
többnyire napokban és éjszakákban meg naptárak sok száz oldalával
mérünk, és aggodalmakkal meg történésekkel is; minden reggel részünk
van benne, mielőtt teljesen felébredünk, és minden este, mielőtt elalszunk.
Naponta kétszer mindannyian az idős hölgy vagyunk.
Jáureguiék, mint az imént láttuk, egyfajta hamis világban éltek. Abban a
hitben voltak, hogy az arisztokráciához tartoznak, de annak tagjai nem
vettek tudomást róluk; egy nemzeti hős utódai voltak, de azt a
történelemkönyvek legtöbbször nem is említették. Való igaz, hogy őrizte
egy utcanév az emlékét, de alig ismerete valaki is a Nyugati temető végében
húzódó utcát.
Közeledett a nap. Tizedikén levelet hozott egy egyenruhás tiszt, amelyet
a miniszter írt alá, s jelezte benne tizennegyediki látogatását; Jáureguiék az
egész környéknek mutogatták a levelet, s rajta a cégjelzést és a miniszter
saját kezű aláírását. Aztán szállingózni kezdtek az újságírók, hogy megírják
a hírt. Minden adatot előre megkaptak; nyilvánvaló volt, hogy még