A párbaj
Juan Osvaldo VivianónakTalán nem vetette volna meg ezt a történetet Henry James sem, akinek a
művészetébe épp Figueroáné – a két hősnőm egyike – avatott be. Száznál is
több lapon írta volna meg, ironikus, gyöngéd stílusban, szövevényes és
szándékoltan kétértelmű párbeszédekkel cifrázva. Valószínű, hogy némi
melodramatikus színezetet is belevitt volna. Az eltérő helyszín – London
vagy Boston – mit sem változtatott volna a történet lényegén. Buenos
Airesben történt az eset, meghagyom az eredeti színhelyet. Most csupán
összegezem a történteket, mert az események vontatott kibontakozása és
nagyvilági környezete nem vág egybe írói alkatommal. Szerény, apró
kalandnak tekintem e történet elbeszélését. Hadd figyelmeztessem az
olvasót, hogy fontosabbak benne a jellemek s az alaphelyzet, mint az
epizódok.
Figueroáné, Clara Glencairn magas, délceg, tűzvörös hajú asszony volt.
Inkább megértés jellemezte, mintsem elmésség, így nem volt szellemes,
jóllehet nagyon is értékelte mások – sőt más nők – szellemességét.
Emberszerető lélek volt. Szerette a változatosságot; talán ezért utazott oly
sokat. Tudta, hogy az a környezet, amelybe beleszületett, csupán rítusok és
szertartások – részben önkényes – halmaza, ám kedvelte s méltósággal
gyakorolta is ezeket a rítusokat. Szülei egész fiatalon hozzáadták Isidro
Figueroa doktorhoz, akiből kanadai argentin nagykövet lett, ám később