Még egy párbaj
Sok évvel ezelőtt, egy nyári estén hallottam ezt a történetet Carlos
Reylestől, a regényíró fiától, Adroguéban. Az emlékezetemben ma már
összefolyik a gyűlöletnek ez a hosszú krónikája és végzetes befejezése az
eukaliptuszfák gyógyillatával s a madarak dalával.
Szokás szerint a két ország összefonódó történelméről beszélgettünk.
Biztos hallottam már Juan Patricio Nolanról, mondta, aki hőstetteivel,
tréfáival és gazságaival nagy hírnévre tett szert. Azt füllentettem, hogy igen,
hallottam róla. Nolan a kilencvenes években halt meg, de az emberek még
mindig úgy gondoltak rá, mint egy jó barátra. Ellensége is akadt, mint
mindenkinek. Reyles fia ennek a Nolannak a számtalan gaztette közül
mesélt el egyet. Az eset nem sokkal a manantialesi csata előtt történt; két
Cerro Largó-i gaucsó volt a főhőse: Manuel Cardoso és Carmen Silveira.
Miért és hogy támadt köztük a gyűlölködés? Hogy is lehet egy század
múltával feleleveníteni két ember homályba vesző történetét, akinek csak az
utolsó párbajuk őrizte meg a nevét? Reyles apjának volt egy „tigrisbajszú”
intézője, Laderechának hívták, aki hallomásból ismert néhány részletet
róluk, amit most itt továbbadok több-kevesebb hűséggel, hisz a felejtés meg
az emlékezet sosincs híján a leleménynek.
Egymás mellett feküdt Manuel Cardoso és Carmen Silveira birtoka. A
gyűlölet oka, mint minden szenvedélyé, többnyire ismeretlen, de az a hír
járja, hogy néhány billogtalan állaton vesztek össze, vagy pedig valami
lovasversenyen, amelyen Silveira – ő volt az erősebb – valósággal