Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

lovascsapat élén érkezett, mulattforma brazil rövid beszédet intézett a
jelenlevőkhöz, elmondta, hogy a haza szólítja őket, hogy a kormány
elnyomása tűrhetetlen, majd fehér rangjelzéseket osztott szét köztük, s ez
után a bevezető után – melyet senki sem értett – mindnyájukkal együtt
elvonult. Még a családjuktól sem búcsúzhattak el a férfiak. Manuel Cardoso
és Carmen Silveira elfogadta a sorsát; a katonaélet sem nehezebb a gaucsók
életénél. Szabad ég alatt, nyeregben aludni, hozzá voltak ők szokva az
ilyesmihez; embert ölni sem volt nehéz annak a kéznek, amely nap nap után
állatot ölt. Gyatra képzelőerejük megkímélte őket a bánkódástól, a
félelemtől, bár ez utóbbi olykor erőt vett rajtuk egy-egy roham kezdetén.
Amikor harcba lendül a lovasság, mindig hallani lehet a csattogó kengyelek
és fegyverek zaját. S aki nem sérül meg kezdetben, sebezhetetlennek hiszi
magát. A zsoldjukra nem is gondoltak. Nem ismerték a haza fogalmát;
széles karimájú kalapjukon ugyan ott volt a jelvény, de nekik mindegy volt,
melyik párthoz tartoznak. A lándzsaforgatás minden fortélyát megtanulták.
A végtelen menetelések során rájöttek, hogy azért, mert bajtársak, attól még
vetélytársak maradhatnak. Vállvetve harcoltak, de – tudtunkkal – soha
egyetlen szót sem váltottak.
Hetvenegy nehéz esztendő volt; akkor ősszel érte utol őket a végzet.
Sose tudták meg a csatatér nevét, ahol az alig egyórás ütközet lezajlott.
A neveket a történészek adják utólag. A csata előestéjén Cardoso átkúszott
a parancsnok sátrába, és suttogva azt kérte tőle, hogy adjon neki egy vörös
foglyot, ha másnap győznek, mert addig még senkit sem fejezett le, s már
tudni szeretné, milyen is az. A felettese megígérte Cardosónak, hogy ha
férfi módjára fog viselkedni, teljesíti a kérését.
A fehérek ugyan többen voltak, de az ellenfélnek jobb fegyverzete volt,
és egy dombtetőről megtizedelték őket. Két meghiúsult támadás után – a