Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

köztársaság védelmében írt írását ismerem – az utókor a római történetírók,
tehát az ellenség véleménye alapján mond róla ítéletet –, meg egy
esszéfélét, amely kifejti, hogy a kormányzás nem lehet se látványos, se
patetikus. Martin Heidegger egyszer s mindenkorra megcáfolta ezt az érvet,
amikor fénymásolt újságcímekkel bebizonyította, hogy a modern államfő
távolról sem névtelen valaki, hanem ő a főszereplő, a korifeus, a táncoló
Dávid, aki díszes színpadi környezetben népének drámáját lejti, miközben
habozás nélkül él a retorika túlzó fordulataival. És azt is bebizonyította,
hogy Zimmermann héber, hogy azt ne mondjam, zsidó származású. A
tiszteletre méltó egzisztencialistának ez az írása késztette vendégünket az
exodusra és vándoréletre.
Nem kétséges, hogy Zimmermann azért érkezett Buenos Airesbe, hogy
találkozzék a miniszterrel; az pedig egyik titkára révén maga indítványozta,
hogy beszéljek Zimmermann-nal, és tájékoztassam, hol tart az ügy, nehogy
valamilyen kínos helyzetet teremtsen két civakodó egyetem. Természetesen
kötélnek álltam. Mire hazaértem, Zimmermann doktor már jelentkezett
telefonon, hogy délután hatkor felkeres. Mint köztudott, a Chile utcában
lakom. Épp hatot ütött az óra, amikor megszólalt a csengő.
Polgári egyszerűséggel magam nyitottam neki ajtót, majd bevezettem a
dolgozószobámba. Megállt a patiónál, és nézelődött; a fekete-fehér
csempék, a két magnólia és a kis ciszterna elismerő szavakat csalt ki belőle.
Kicsit, azt hiszem, ideges volt. Nem találtam benne semmi különöset;
negyvenéves lehetett, s elég nagy feje volt. Sötét szemüveg takarta el a
szemét; olykor az asztalra tette, aztán megint felvette. Ahogy kezet fogtunk,
elégedetten nyugtáztam, hogy én vagyok a magasabb, de nyomban el is
szégyelltem magam, hiszen nem valami testi vagy lelki párbajról volt szó
közöttünk, hanem egy talán kényelmetlen mise au point-ról. Nem vagyok,