Jó sokáig beszélgettünk, tovább, semhogy álom lehetett volna.
Fura ötletem támadt.- Mindjárt be is bizonyíthatom, hogy nem álmodol engem – mondtam.
- Hallgasd csak ezt a verssort, tudtommal sose olvastad.
Lassan szavalni kezdtem a híres sort:
L’hydre-univers tordant son corps écaillé d’astres.Éreztem, hogy megdöbbent, valósággal megrémült. Halkan utánam mondta,
külön-külön ízlelgette a csillogó szavakat.
- Hát igen – mormolta. – Sose tudnék ilyen sort írni.
Hugo révén egymásra találtunk.
Most jut eszembe, hogy előtte még lelkesen szavalt egy rövid verset,
amelyben Walt Whitman azt a kettesben töltött tengerparti éjszakát idézi
fel, amikor igazán boldog volt. - Whitman talán azért írt arról az éjszakáról – jegyeztem meg –, mert
nagyon vágyott rá, de sose volt része benne. Annál jobb a vers, minél
inkább sejtjük, hogy nem történetet ír le, csak vágyat fejez ki.
Nagyot nézett. - Nem ismeri Whitmant – kiáltott fel. – Ő sosem tud hazudni.
Fél évszázad nem múlik el nyomtalanul. Amíg beszélgettünk, rájöttem,
hogy két ilyen eltérő ízlésű és műveltségű ember nem is értheti meg
egymást. Nagyon különbözők és nagyon hasonlók vagyunk. Így hát nem
alakoskodhatunk, anélkül pedig bajos dolog a társalgás. Egymás torzképei
vagyunk. Fonák egy helyzet, nem tarthat tovább. Hiába lett volna minden
vita, jó tanács, úgyis meg van szabva a sorsa: az lesz, aki én vagyok.