juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték
az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már
nincs is az országban.
Ezek a hírek, érthető módon, felkavartak. Tudom, hogy
legszembetűnőbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is
rávett, hogy egy vadidegen nővel összekössem az életemet, csak azért, hogy
megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény
nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek
a szörnyű kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes
elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet.
Először is Alexander Muirhoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete
hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerő; most görnyedt
öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megőszült. Temperley-i
házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára
hasonlított, mivel mindkettő William Morris, a jó költő és rossz építész
szigorú normái alapján épült.
A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a
bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erős ceyloni tea és a scone-okkal
tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg őket,
mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére
rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott
teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól
megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást.
Múlt az idő, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos
csend után Muir szólalt meg:
- Fiatalember (Young man) – mondta –, maga nem azért jött el egészen
idáig, hogy Edwinről beszéljünk, vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira