Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak
hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával az egyik pad
végében. A konyhai asztalon néhány faggyúgyertya égett üvegekben, s egy
parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő
fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott.
Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött
vele. Pusztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba
haraptam volna. A nők között volt egy, aki észrevehetően különbözött a
többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni
benne, de arcánál rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon
szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a
tekintetem a lányon, megszólította.
- Mondd el újra, hogy ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem
rá.
A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az
volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog az egyedüli,
ami történt vele az életben. Így beszélt a lány: - Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kislány voltam. Ugyan
mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól? A tanyán félelemből nem
emlegették őket. Mint valami titkot, úgy tudtam meg apránként, hogy az
indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint
valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A
nőket elhurcolják a belvidékre, és ott mindenfélét csinálnak velük.
Megtettem mindent, amit csak tudtam, hogy ne higgyem el. Lucas bátyám,
akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám
ha valami igaz, akkor elég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az
ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italt és matét oszt szét közöttük,