megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A
párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz
kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.
Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy
pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette
a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértetnem. Valaki
jelentőségteljesen így szólt: »Most semmit sem akar mondani.«
Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra
fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább
végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e
dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését,
amint a dalnok – biztosan kifáradt – a földre hajította. Nagy zűrzavar
közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam,
hogy már lehanyatlott a nap.
Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő
kéz. Azt hallottam:
- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert
hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok
nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a
csatát pedig a férfiak szőttesének nevezted. Emlékszem, még apám apjától
hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek.
Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket;
most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.
Azt feleltem neki: - Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.
Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt: