- Olyan színekkel festettem őket, melyeket a te régi szemed nem láthat
meg.
Finom kezével hárfázni kezdett, s a hangokból is alig hallottam meg
egyet-kettőt.
Akkor kopogtattak.
Termetes asszony és két-három férfi lépett be. Mintha testvérek lettek
volna, vagy mintha egyformává tette volna őket az idő. A házigazda először
az asszonnyal beszélgetett. - Tudtam, hogy ma éjjel eljössz. Láttad mostanában Nilset?
- Néha találkozom vele. Még mindig festeget.
- Remélem, többre viszi, mint az apja.
Nem hagytunk semmit a házban; kéziratokat, képeket, bútorokat,
használati tárgyakat, mindent magunkkal vittünk.
Az asszony is keményen dolgozott, akár a férfiak. Szégyelltem
soványságomat: alig bírtam segíteni nekik. Az ajtót senki sem zárta be;
miután összeszedtünk mindent, elindultunk. Csak most vettem észre, hogy a
ház nyeregtetős ház volt.
Mentünk vagy negyed órát, aztán balra fordultunk. A távolban
toronyféleséget láttam, a tetején kupolával. - Az ott a krematórium – mondta valaki. – Abban van a halálkamra.
Állítólag valami emberbarát találta fel, azt hiszem, Adolf Hitlernek hívták.
Az őr kinyitotta a rácsos kaput; már meg se lepődtem hatalmas
termetén.
A házigazdám suttogott valamit, majd búcsút intett, és belépett. - Holnap is havazni fog – jósolta az asszony.
A México utcában még mindig ott van az íróasztalomon az a vászon,
melyet valaki ezer év múlva fest majd meg, olyan anyagokkal, melyek ma
blacktrush
(BlackTrush)
#1