A vesztegetés
Két ember története, amit elmesélek, vagy inkább egy olyan eset története,
amelyben két ember játszott szerepet. Magában az eseményben semmi
különös, semmi rendkívüli sincs, a főszereplők jelleme több figyelmet
érdemel. Mindkettő hibázott, hiú volt, de más és más módon, és más lett a
következménye. Ez az egész friss anekdota (mert csakugyan nem sokkal
több) az egyik amerikai államban esett meg. Hozzáteszem, hogy nem is
történhetett volna máshol.
1961 végén Austinban, a Texasi Egyetemen alkalmam volt hosszasan
elbeszélgetni az egyikükkel, doktor Ezra Winthroppal. Óangoltanár volt
(nem szerette az angolszász szót, mert két részből fabrikált csinálmánynak
hat). Emlékszem, úgy javította ki sok tévedésemet és merész föltevésemet,
hogy egyetlenegyszer se mondott ellent. Úgy hallottam, hogy nem szívesen
tesz fel kérdéseket a vizsgán; felszólította a hallgatót, hogy értekezzen
valamilyen témáról, és rábízta, hogy pontosan miről. Bostonból származott,
régi puritán családból, elég nehezen alkalmazkodott a déli szokásokhoz és
előítéletekhez. Hiányzott neki a hó, de megfigyeltem, hogy az északiakat
külön tanítják rá, hogy óvakodjanak a hidegtől, ahogy minket a melegtől
óvnak. Már kissé elmosódva él bennem ennek az ősz hajú, inkább testes,
mint fürge, és elég magas férfinak a képe. Annál világosabban emlékszem a
kartársára, Herbert Locke-ra, aki megajándékozott Toward a History of the
Kenning című könyvének egy példányával; ebben az olvasható, hogy a
szászok hamarosan elhagyták a kissé gépies metaforákat (tenger helyett