A szavaiból is érződött, milyen öreg. Az apám is mindig Szászországról
beszélt; ma már Angliát mondanak az emberek.
Volt kenyerem és halam. Ettünk, nem beszéltünk. Eleredt az eső.
Néhány bőrdarabból ágyat vetettem neki a földön, ott, ahol a bátyám
meghalt. Beesteledett, lefeküdtünk.
Ahogy világosodni kezdett, kimentünk a ház elé. Már nem esett, a
földet hó borította. Az öregember leejtette a botját; rám parancsolt, hogy
vegyem fel.
- Milyen jogon parancsolgatsz? – kérdeztem.
- Király vagyok – válaszolta.
Bolond, gondoltam. Felvettem a botját, és odaadtam neki.
Megváltozott a hangja. - A secgensek királya vagyok. Sokszor vezettem népemet győzelemre
véres csatákban, de a sors úgy hozta, hogy elvették a királyságomat.
Isernnek hívnak, és Odin nemzetségéből való vagyok. - Én nem Odint imádom – válaszoltam. – Én Krisztusban hiszek.
Mintha meg se hallotta volna, csak mondta a magáét: - Száműzetésben bolyongok, de még mindig én vagyok a király, mert
nálam van a korong. Akarod látni?
Elém tartotta csontos tenyerét. Nem volt benne semmi. Üres volt a
tenyere. Csak akkor jöttem rá, hogy addig ökölbe szorította a kezét.
Rám szegezte a tekintetét, és azt mondta: - Megérintheted.
Nem hittem neki, de megérintettem az ujjammal a tenyerét. Valami
hűvöset éreztem, valami megcsillant a kezében. Hirtelen ökölbe szorította.
Nem szóltam. Az öreg, mintha gyereknek beszélne, türelmesen folytatta: