legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen,
s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:
- Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt, az egyik alsó
szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét. - Ez igaz – felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. –
Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én
Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias szállóba érve felmentem a
legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos. - Ezért vagyok most itt – feleltem.
- Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most
téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre. - Anya szobájában – ismételtem értetlenül. – Én meg a tizenkilences
szobában, a felső patióban álmodlak. - Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak
azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát
egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már.
Nem is tudom. - Én álmodlak téged – vágtam vissza kissé kihívón.
- Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy
ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról? - Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s
felment a szobádba. - Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.
Csend lett, majd így szólt a hasonmásom: - Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?
Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten
hazudtunk.