Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

túlpartján a kék tigrist. Az újhold fényében nem is lehetett a színét pontosan
megállapítani, gondoltam, ám mindenki megerősítette a történet igazát, sőt
egyikük, aki mindaddig hallgatott, azt állította, hogy maga is látta az állatot.
Fogtuk a puskánkat, útnak indultunk, és akkor láttam – vagy látni véltem –
egy macskaszerű árnyat, amint beleveszett a dzsungel homályába. Nem lett
meg a kecske, de talán nem is az én kék tigrisem ragadta el. Sokatmondóan
mutogatták a nyomokat, csakhogy azok végtére is semmit sem
bizonyítottak.
Néhány éjszaka után rájöttem, hogy rendszert csinálnak az efféle
vaklármából. A helybeliek ugyanis – Daniel Defoe-hoz hasonlóan – értették
a módját, hogyan kell körülményekre utaló részleteket kiagyalni. Valójában
bármikor felbukkanhatott az a tigris, a déli rizsföldeken éppúgy, mint az
északi bozótosban, csakhogy hamar észrevettem, hogy gyanús
szabályossággal mindig más és más a szemtanú. Én viszont pontosan abban
a pillanatban értem mindig a helyszínre, amikor már kereket oldott a tigris.
Olyankor persze megmutatták az állat nyomát, az esetleges kárt, csak hát
emberi kéz is hamisíthat tigrisnyomot. Egyszer-kétszer valóban volt ott
kutyatetem. Egy holdfényes éjszakán pedig kikötöttünk csaléteknek egy
kecskét, de hiába álltunk lesben hajnalig. Eleinte azt hittem, mindennapos
meséikkel az a céljuk, hogy megnyújtsák a látogatásomat, amely javára volt
a falunak: élelmet vásároltam tőlük, s velük végeztettem el a házimunkákat.
E feltételezést igazolandó, bejelentettem, hogy más tájon, a folyó alsó
vidékén veszem üldözőbe a tigrist. Meglepetésemre egyhangúlag
helyeselték a tervet. Továbbra is úgy láttam azonban, hogy van valami
titkuk, amelyet mindannyian féltettek tőlem.
Már említettem, hogy nem volt különösebben magas az az erdővel
borított domb, amelynek a tövében éktelenkedett a falu; egy fennsík törte