Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

ezek az össze nem illő tárgyak. A faluból kövek lettek, a dzsungelből
mocsár, a mocsárból dzsungel.
Kerültem a barátaimat. Féltem, hogy egyszer engedek a kísértésnek, és
felfedem előttük azt az irtóztató csodát, amely aláássa az emberi tudományt.
A legkülönbözőbb kísérleteket végeztem el. Az egyik korongra
rámetszettem egy keresztet. Visszatettem a többi közé, ám egy-két
átváltozás után már hiába kerestem, bár a korongok száma mindig csak nőtt.
Hasonló próbát tettem egy másik koronggal, amelyből lereszeltem egy
körgyűrűt. Annak is nyoma veszett. Lyukasztóval átütöttem egy másik
korong közepét, és megismételtem a kísérletet. Azt sem láttam többé. Egy
nappal később egyszerre csak visszatért a semmi birodalmából a kereszttel
jelölt korong. Vajon miféle titokzatos tér az, amely – kifürkészhetetlen
törvényeknek vagy egy embertelen hatalomnak engedelmeskedve – csak
úgy elnyelte a köveimet, és később vissza-visszaadta?
A rend utáni vágy hajtott – ugyanaz, amely hajdan a matematikát is
megteremtette –, amikor rendszert igyekeztem keresni abban a matematikai
eltévelyedésben, amit azok a képtelen, szaporodó kövek hoztak létre.
Szabályba akartam foglalni kiszámíthatatlan variációikat. Éjt nappallá téve
igyekeztem rögzíteni az átváltozások adatait. Ma is őrzök abból a
korszakból néhány füzetet, amelyet hasztalan töltöttem meg számokkal. A
következőképpen jártam el. Szemmel megszámoltam a korongokat, és
feljegyeztem az összeget. Aztán elosztottam őket a két markomba, s
valamennyit az asztalra dobtam. Mindkét halmot megszámoltam, az
összeget feljegyeztem, aztán megismételtem a műveletet. Hiába kerestem a
rotációk rendjét vagy titkos rajzolatát. Négyszáztizenkilenc volt a legtöbb; a
legkevesebb három. Volt egy pillanat, amikor azt reméltem – vagy attól