nyíltságra, vagy mert érzéketlennek bizonyultak. Bustos Domecq
feljegyzéseiről azt gondolom, hogy jobb mű, mint amit valaha is saját néven
kiadtam, és megközelítően olyan jó, mint amit Bioy maga írt.
1950-ben megválasztottak az Argentin Írószövetség (S. A. D. E.)
elnökének. Az Argentin Köztársaság erőtlen ország volt, akárcsak most, és
az írószövetség jelentette a diktatúra elleni bástyák egyikét. Ez annyira
nyilvánvaló volt, hogy sok jeles irodalmár a forradalomig nem merte
betenni ide a lábát. A diktatúrának egyik különös vonása volt, hogy még
meggyőződéses hívei is világosan kimondták, hogy egyáltalán nem veszik
komolyan a kormányt, csak önös érdekeik miatt támogatják. Ezt mindenki
megértette és megbocsátotta, hiszen honfitársaim java rendelkezik ha nem
is erkölcsi, de szellemi lelkiismerettel. A Perónról és feleségéről szóló
disznó vicceket szinte kivétel nélkül maguk a peronisták találták ki, hogy
mentsék a tekintélyüket. A S. A. D. E.-ét végül bezárták. Emlékszem az
utolsó engedélyezett előadásomra. Elég gyér volt a közönség, de volt benne
egy tanácstalan rendőr, aki nagy igyekezettel próbálta valahogy lejegyezni
néhány megállapításomat a perzsa szufizmusról. Abban a szürke,
reménytelen korszakban anyám, aki a hetvenes éveiben járt, házi őrizetbe
került. A húgom és egyik unokaöcsém egy hónapot töltött börtönben.
Nekem egy nyomozó volt folyton a sarkamban, akit eleinte hosszú, céltalan
sétákra vittem, végül összebarátkoztam vele. Bevallotta, hogy ő is utálja
Perónt, és csak parancsot követ. Ernesto Palacio egyszer felajánlotta, hogy
bemutat az Elmondhatatlannak, de én nem akartam találkozni vele. Hogy is
találkozhattam volna egy olyan emberrel, akivel nem fognék kezet?
A várva-várt forradalom 1955 szeptemberében jött el. Egy álmatlan,
aggasztó éjszaka után szinte az egész ország egy emberként vonult az