rájön, hogy saját arcát jelenítette meg. Talán minden könyvvel ez a helyzet;
ennek a sajátos könyvnek az esetében biztosan ez.
Mozgalmas évek
A hírnév, akár a vakság, fokozatosan ért el. Sosem vártam, sosem kerestem.
Néstor Ibarra és Roger Caillois az 1950-es években merészen lefordították
az írásaimat franciára, ők voltak az első jótevőim. Gyanítom, hogy úttörő
munkájukkal egyengették az utamat az 1961-es Formentor-díjhoz, melyet
Samuel Beckett-tel együtt nyertem el; mielőtt megjelentem volna franciául,
gyakorlatilag ismeretlen voltam – nemcsak külföldön, hanem idehaza,
Buenos Airesben is. Ennek a díjnak hatására egyik napról a másikra
gombamódra szaporodni kezdtek a könyveim egész Nyugat-Európában.
Ugyanabban az évben Edward Larocque Tinker támogatásával
meghívtak vendégprofesszornak a Texasi Egyetemre. Ekkor találkoztam
először testközelből Amerikával. Az olvasmányaim révén bizonyos
értelemben mindig is ott voltam, mégis milyen furcsának tűnt, amikor
Austinban meghallottam, hogy angolul beszélnek az árokásók a campuson,
azon a nyelven, amelyről addig azt hittem, hogy afféle emberek nem
beszélhetik. Az én fejemben Amerika tulajdonképpen már egészen mitikus
méreteket öltött, ezért őszintén meglepődtem, amikor olyan hétköznapi
dolgokkal találkoztam ott, mint gaz, sár, pocsolya, földút, légy és kóbor
kutya. Igaz, hogy olykor honvágyunk volt, de most már tudom, hogy
anyámmal együtt, mert velem jött, megszerettük Texast. Anyám, aki mindig
is utálta a futballt, még éltette is a mi győzelmünket, amikor a Longhorns
megverte a szomszédos Bearst. Amikor az egyetemen befejeztem az