Hogy az enyém-e? Ja, igen, azt hiszem, tényleg az enyém.
Mindjárt gondoltam.
Időnként önállósítja magát. Nem érdekes.
Nesze, még szükséged lesz rá.
Ebben a pillanatban leesett az a karom, amellyel fölemeltem a
barátom lábát. Micsoda pech, ennek is pont most kellett leválnia! Szó
ami szó, máskor is megesett már, de általában nem mások
jelenlétében.
Egymást segítve visszaillesztettük végtagjainkat, mindent a maga
helyére, és leültünk egy közeli padra. Valahogy elment a kedvünk a
beszélgetéstől. Távolba meredő tekintettel üldögéltünk.
Légy szállt a tar koponyámra, el akartam hessenteni, de homlokon
rúgtam magam.
„Ez azt jelenti, hogy az ő lábát tettük az én karom helyére. A
visszaillesztéskor nyilván felcseréltük a végtagokat.”
Szólni akartam neki, de már aludt. Kellemesen sütött a napocska,
és nekem is majd' leragadt a szemem.
,,Majd ha felébredt, szólok neki.”
És én is elaludtam. A közös gyermekkorunkról álmodtam.
