77
A színész
Télen temették a nagy színészt. Fedetlen fővel álltak az emberek a
hóviharban. A sírgödör köré gyűlve türelmesen hallgatták a
beszédeket, de gondolatban már valamennyien arra vártak, hogy
legyen vége a beszédeknek, szórhassanak egy-egy marék földet a
gödörbe, és felvehessék a sapkát.
Ekkor az elhunyt kollégája, szintén nagy színész, kiejtette kezéből a
szép szőrmesapkáját, s az beleesett a gödörbe.
Mindenki észrevette, bár senki sem mutatta. Azt is valamennyien
látták, milyen nehéz helyzetbe került a színész.
Bemászni a gödörbe a sapkáért, illetlenség volna. Benn hagyni a
sapkát, tiszta hülyeség. Nemcsak azért, mert biztos megfázás,
nemcsak azért, mert kár a sapkáért, bár ez sem mellékes.
Mindenekelőtt azért, mert hazamenni azzal a tudattal, hogy te itt
vagy, a sapkád meg már ott, a sírban, még ha a máséban is, hogy
valamiképp megelőzött a sapkád, és vár, sőt hív téged — rémes.
Így hát feszülten figyelték, mihez kezd a színész. De annak az
arcizma se rándult, s amikor rá került a sor, a következő beszédet
mondta:
— Drága és Felejthetetlen Barátom! Távozol tőlünk ezen a fagyos,
téli napon. De ennél is nagyobb hideg vár Rád az utazásod végén, az
öröklét hidege.
Felemelte a hangját, és nem lehetett eléggé csodálni a tehetségét:
- Mit is adhatok Neked e hosszú útra? Csak az elválás mélységes
szomorúságát, hogy ne mondjam: kétségbeesését, valamint
jelképesen azt, ami a legközelebb áll hozzám: saját fejfedőmet. Igen,
odaadom Neked, lemondok róla a javadra. Mert ott, ahova Te
készülsz, jobban fázol majd, mint most mi itt. Szolgáljon Téged a
másvilágon, ahogy engem szolgált a földön.
Elismerő moraj hallatszott. - De ó, egek! – kapott a fejéhez. – Jól tettem-e vajon?
Mindannyian ismertük határtalan szerénységedet, mi sem áll
távolabb Tőled, mint a hiúság, a talmi ragyogás, az a sapka pedig
szibériai rókaprém, majdnem új, és kétezer-ötszázba került. Vajon
ahelyett, hogy a szolgálatodra lennék, amit igazán őszintén remélek,
nem sértettelek-e meg Téged holmi világi hívsággal, mulandó