magas volt, hogy szinte fölülről nézett a bíróra, bár az a legfölső
ágyon feküdt.
- Mit akar ezzel mondani?
- Csak azt, hogy amíg a répát harapdáltam, nem tudtam a
lepkehálóval foglalkozni. - A feleségem leánykori neve Répa.
- Hagyd már, Zdziś. – hangzott lentről bátortalanul és kérlelően.
- Na látja! A felesége is tanúsíthatja, hogy nincs semmi közünk
egymáshoz. A maga gyanúja tökéletesen alaptalan, elég, ha a felesége
elmeséli, miről álmodott. - Az én feleségem nem mesél magának semmiféle álmot!
- Közérdekről van szó.
— Kelj föl! — fordult a nagydarab a feleségéhez. – Elmondod
nekem a folyosón.
— Egy pillanat! — mondta a bíró. — És ön esetleg nem álmodott
valamit?
— Én? – csodálkozott a férfi, és már nem is volt olyan magabiztos. - Én, bíró úr, még álmomban is ártatlan vagyok, megmondta az
ügyvéden.
— Igen? Ártatlan? – kiáltotta a felesége. És az a vörös nő? - Milyen vörös nő?
— Még mentegetőzik! Ne higgyen neki, bíró úr, én mindent
pontosan megálmodtam, majd megmondom én, milyen pillangó ez! - Ez? Pillangó?! — tiltakoztam sajgó államat dörzsölgetve. —
Hiszen a maga férje egy csöppet sem hasonlít lepkére. Tudom, mert
éppen lepkét kergettem a réten. Jó, lehet, hogy a patája hasonlít egy
kicsit ahhoz, ami a lepkének volt.
— Uraim — mondta a bíró —, csillapodjunk, és őrizzük meg
hidegvérünket! Ezek egyáltalán nem a mi álmaink, mert ezek az
álmok zavarosak, gyanúsak és ostobák, mi pedig kulturált, jó
társaságból való emberek vagyunk, nem is lehetnek ilyen álmaink.
Nyilvánvaló, hogy ezek olyan utasok álmai, akik előttünk utaztak
ebben a fülkében, és nem álltak velünk egy szinten. Elvégre minden
éjszaka álmodik itt valamit hat ember, a vasút különböző elemeket
szállít, aztán ezek az álmok ráakaszkodnak a rendes emberekre. Mi
nem vagyunk felelősek értük, a vasút igazgatósága a felelős, mert
nem fertőtleníti a hálókocsikat úgy, ahogy kellene. - Úgy van! Botrány!
- Nem fertőtlenítenek!
- Panaszt kell tenni!
Ilyeneket felelt neki a kórus.
Ú