Kávét vagy teát? – kérdezte a háziasszony. Mindkettőt szeretem, és
most arra kényszerítenek, hogy válasszak. Vagyis spórolni akarnak
rajtam.
Nekem volt gyerekszobám, ezért nem mutattam, mennyire undorít
ez a szűkkeblűség. Épp asztalszomszédommal, a Professzorral
merültem mély eszmecserébe, arról kívántam meggyőzni, hogy az
idealizmus a felsőbbrendű, nem a materializmus, ezért úgy tettem,
mintha nem hallottam volna a kérdést.
— Teát — válaszolta habozás nélkül a Professzor. Materialista állat,
persze rögtön a vályúhoz tolakszik.
— És ön? — fordult felém a háziasszony.
Bocsánatot kérek, ki kell mennem.
Félreraktam a szalvétát, és kimentem a vécére. Egyáltalán nem
kellett kimennem, de időre volt szükségem, gondolkodni akartam.
Ha a kávé mellett döntök, nem kapok teát, és fordítva. Ha az ember
szabadnak és egyenlőnek születik, akkor a kávé és a tea is az. Ha teát
kérek, akkor a kávé hátrányos helyzetbe kerül, és viszont. A kávé és a
tea Természetes Jogának ilyetén megcsorbítása ellentétben állt
Igazságérzetem Felsőbb Kategóriájával.
De nem maradhattam az idők végezetéig a vécén, már csak azért
sem, mert az nem a Vécé Tiszta Ideája volt, hanem létező, azaz
közönséges, csempézett vécé.
Amikor visszamentem az ebédlőbe, már mindenki javában itta a
kávéját vagy a teáját. Rólam szemmel láthatóan megfeledkeztek.
Ez vérig sértett. Az egyént semmiféle figyelem vagy tolerancia nem
illeti meg. Semmit sem utálok jobban, mint a lélektelen, szívtelen
társadalmat, ezért kimentem a konyhába az Emberi Jogokat
követelni. Az asztalon szamovárt pillantottam meg, mellette
kávéfőzőt, és akkor eszembe jutott, hogy még nem oldottam meg az
eredeti kérdést, hogy kávét vagy teát, azaz teát vagy kávét kérek-e.
Természetesen ezt is, azt is — ahelyett, hogy belenyugodnék
valamilyen kompromisszumos megoldásba. Mivel nemcsak jól
nevelt, hanem természetemnél fogva tapintatos is vagyok,
illedelmesen szóltam a háziasszonynak, aki a konyhában tett-vett:
— Kérek egy fél csésze teát és egy fél csésze kávét.
