Mi ez itt? — üvöltött fel a producer, épp csak belepillantva a
forgatókönyvbe. — Áll és gondolkodik? És miért éjszaka?
Gondolkodik, mert az egész történet ezzel kezdődik. És azért
éjszaka, mert csillagos eget kell látnia. A könyvben világosan benne
van: „Fölöttem a csillagos ég, bennem pedig az erkölcsi törvény.”
Immanuel Kant A tiszta ész kritikája című művének
megfilmesítéséről volt szó.
Áll! A filmben mozgás kell! Kezdő maga, vagy mi? Legalább
menjen az a főhős, de még jobb, ha fut, liheg, mert, mondjuk, üldözi
valaki. Ez dinamikus kezdés, felkelti a néző érdeklődését. Az éjszaka
esetleg maradhat.
De ha fut, akkor nem gondolkodik, mert nincs ideje.
A producer elgondolkodott, amint azt egykor Kant tette.
Megvan! Változtatunk a szituáción. Kant egy bárpultnál áll,
borostásan, mert gondok gyötrik. Pillanat, miért van paróka a fején.
Csak nem volt kopasz?
— Ez kosztümös történelmi film.
— Megőrült maga? A három testőr-t csináljuk, vagy mi a fene?
Áttesszük az egészet a mába. Éjszaka, bár, kétes fazonok; érti, nem?
A való élet.
— De mi lesz a csillagokkal?
— Egyszerű. A bárban van egy tévé, épp a Csillagok háborúja megy
benne, Kant meg nézi; vagyis lát csillagokat.
— És a törvény?
— Milyen törvény?
— „...bennem pedig az erkölcsi törvény.” Egyértelműen ezt írta.
— Semmi gond. A bárba belép a seriff, Kant pedig fél, mert valami
takargatnivalója van. Kábítószer lenne a legjobb.
Előrelapozott a szinopszisban.
„Kategorikus imperativus”? Az meg mi? Valami imperializmusos
dolog? Nem is rossz!
Nem tudom, de azt hiszem, valami olyasmi, amikor valamit
muszáj megtenni.
Hát persze hogy muszáj. Például átírni ezt a forgatókönyvet! Itt
Kant ezt mondja: „...ez az én kategorikus imperativusom”, és mindezt