kísér, és idegen földnek feküszöl fövenyében!
Mindenem elpusztult: de kiért még élni kivánnék
csöppnyi időt, él még, az anyának legszeretettebb
s most egyetlen sarj, a legifjabb férfiu-hajtás,
erre a partra akit küldtem titkon, Polydorus.
Szörnyü sebét mért késlekedem megmosni habokkal,
és arcát, mit a vér iszonyú sugarával elöntött?"
Így szólt, és öreges léptekkel a part fele tartott,
s tépte fehér fürtjét. "Korsót", ezt mondta az árva,
"adjatok énnekem, trósz nők!" Mert volna vizet már:
s partravetett Polydorusnak pillant tetemére,
melyen a thrák fegyver szörnyű sebeket hasitott volt;
felsikitottak a nők, elnémult ő maga kínban,
hangját s könnyeit is, mik készek mind kitörésre,
benső kín nyeli el, megdermed, mint a kemény szirt,
megkövesült szemeit bénultan szegzi a földre,
olykor meg komor és dúlt arccal néz föl az égre,
most a fiú arcára tekint, azután a sebekre,
legfőképpen ezekre, magát fegyverzi haraggal.
Fellángol, s valamintha királynő volna ma is még,
bosszút állni kiván, csak a bosszú tölti be lelkét;
mintha szopós kölykétől fosztva dühöng az oroszlán,
lábnyomokat követ és, kit még nem lát, az elorzót:
így Hecube, miután haragot s gyászt egybevegyített,
csak dühödött gyászát, s nem is érzi az évei számát,
s megy Polymestorhoz sebesen, megy az álnok ölőhöz,
és vele szólni kiván: minthogy meg akarja mutatni
rejtegetett maradék aranyát, vele küldi fiának.
Elhiszi Odrysius, buzdítja a préda szerelme,
titkos helyre siet, s hízelgő álnok ajakkal:
"Add, Hecube, gyorsan," szól, "add a fiadnak a kincset!
Mind az övé lesz, mit most adsz s amit eddig is adtál,
esküszöm isteneinkre!" Komor szeme nézi a szólót
és hamis eskütevőt Hecubénak; forr a haragtól,
rárohan, és rabnők rajait hivogatja rivallva,
s ujjait annak az álnoknak beleszúrja szemébe.
Arcából kikaparja szemét (erejét harag adja)
és a kezét belemártja, s a gaznak vájja tovább is
nem szemeit (már nincsenek), ám csatakos szemegödrét.
Ekkor a thrákok, uruk vesztén bőszülten, a trósz nőt
kezdik kopjákkal, kezdik hajigálni kövekkel,
ő meg a ráhajigált köveket mardossa morogva,
és száját amikor kívánná nyitni beszédre,
fel-felugat: s a vidék ma is az, s a nevét ma is erről
őrizi; míg maga ő emlékszik hosszan a búra,
és a sithoni mezőkön járva sokáig üvöltöz.
Sírtak a trójaiak sorsán, sorsán a pelasgok,
ellenségei is, gyászolt valamennyi nagy isten,
annyira mind, hogy a nagy Jupiter huga és felesége
megvallotta: e sors Hecubát méltatlanul érte.
blacktrush
(BlackTrush)
#1