Ez részben talán azzal magyarázható, hogy a Lenint hatalomra
segítő kapcsolatrendszerek életben tartása elengedhetetlen volt a
kommunista világhódító elképzelések megvalósítása miatt, így a
bolsevik pártállam igen sok energiát és pénzt költött minderre.
Míg a diktatúra saját államhatárain belül ellehetetlenítette az
alulról jövő, spontán és horizontálisan formálódó kapcsolati
mintázatok kialakulását, addig ugyanennek a hatalomnak az
erőszakszervezete segítette – és olykor kezdeményezte – a
hasonló mechanizmusok működését határain kívül.Ezek a marxista-anarchista eszméken nyugvó, különböző szellemi központokból
kiinduló áramlatok jó eszköznek bizonyultak arra, hogy tovább bomlasszák a
társadalmak hagyományos kohéziós erejét, kikezdjék annak védekezőképességét –
ebben a harcban a Szovjetunió volt az abszolút nyertes.
A MÓDSZER NEM, CSAK A TECHNOLÓGIA VÁLTOZOTT
Ha ma szétnézünk a világban, csupa olyan jelenséget tapasztalunk, amelyek nem
sokban különböznek a bolsevikok által megkezdett fellazító tevékenységtől,
módszereik és céljaik szinte változatlanok, talán csak a technológia változott.
A Szovjetunió az utolsó pillanatig védte burjánzó haderejét – hálózatait – az
érdekszféráján kívüli területeken, így látványos bukása is megtévesztő lehet.
A második világháború után kihasználta ellensége leggyengébb
pontját: a demokráciát. Civil szervezeteken, baloldali és polgárjogi
mozgalmakon keresztül támadta a kapitalista államok
társadalmait, de fordítva ez nem működött: egy diktatúrában
nincs civil kezdeményezés. Aztán a Szovjetunió elbukott, a
hivatalos verzió szerint elvesztette a hidegháborút.De valóban ilyen egyszerű a történet? Nem lehet, hogy a
szélsőségesen anarchista, nemzetállam-ellenes és egyértelműen
a multinacionális nagytőke által támogatott hálózatoknak többé
nem volt szüksége egy államszervezeti háttérre?