Jonathan Franzen - A világ végének vége

akarja kiadni a kezéből a lilét, a fiatalember meg egyre
dühösebben kapkod érte. Noha mindez egy olyan országban
történt, ahol milliószám ölik a madarakat, nekem mégsem volt
közömbös ennek a kis bíbicnek a sorsa. Kértem Shohdit, hogy
figyelmeztesse a fiatalembert, hogy tilos fürjön kívül bármi
mást megtartani a hálóba akadt madarakból.
Shohdi meg is mondta neki, de a törvényre való hivatkozás
nem hatott a dühös fiatalemberre. Shohdi és Bishara ezért
inkább a meggyőzés eszközéhez folyamodott, és azzal kezdett
érvelni, hogy a kis lile nagyon fontos faj, amely csakis
lápvidéken él meg, továbbá, hogy egy bizonyos veszélyes
betegség kórokozóját hordozhatja. („Egy kicsit füllentettünk”,
mondta Shohdi.)
– Akkor most melyik? – kérdezte az ifjú madarász. – Beteg
vagy ritka?
– Mind a kettő! – felelte Sodhi és Bishara egyszerre.
– Ha igaz, amit maga a betegségről mond – szólt közbe az
egyik kamasz –, akkor mi már mind régen halottak lennénk. –
Mi mindent megeszünk, amit a háló megfog – semmit se
szoktunk elengedni.
–  Pedig a főtt madárhústól is el lehet kapni a nyavalyát –
rögtönzött Bishara.
Én azonban egyre jobban aggódtam a madárkáért, amikor azt
láttam, hogy Shohdi odaadja a kis lilét a madarásznak, aki
ugyanis (mint aztán később megtudtam) megesküdött Allahra,
hogy a hantmadárral együtt el fogja engedni.
– A National Geographic azonban látni akarja, hogy tényleg
elengeded őket – mondta Shohdi.