EGY BARÁTSÁG
Egy délután, 1989 késő nyarán, felhívott Bill Vollman, és így
szólt a telefonba:
– Mondd csak, Jon. Szereted te a karibuhúst? Most jöttem meg
a sarkkörről, és hoztam egy nagy adag karibuhúst, de úgy
látom, meg akar romlani, úgyhogy Janice csinál belőle valami
tokányt.
Bill hanghordozását senki máséval sem lehet összetéveszteni:
színtelen, lapos, jellegtelen fahangon beszél, és szinte
megállapíthatatlan, hogy épp milyen hangulatban van. Nem
tudtam, nem arra céloz-e tréfásan, hogy ettem-e már életemben
egyáltalában elég karibuhúst ahhoz, hogy tudjam, szeretem-e.
És azt sem tudtam, hogyan kell érteni azt, hogy „meg akar
romlani”. Billen sohasem ismerte ki magát az ember.
Abban az időben Queensben laktam, a második könyvemmel
kínlódtam, és Bill volt az első új barátom, akit azóta szereztem,
hogy nyomtatásban is megjelenő író lettem. Egy évvel azelőtt
történt, Manhattanben, hogy a szüleimmel és a feleségemmel
egy szálloda liftjében összefutottunk egy kissé gyűrött,
középkorú házaspárral, akik kedvesen rám mosolyogtak, és
bemutatkoztak, hogy ők Bill szülei. Ugyanarra a díjátadóra
érkeztek New Yorkba, amelyre mi is tartottunk. A fiuk, akit a
ceremónián láttam először, inkább úgy festett, mint egy
középiskolai matematikaverseny győztese; vastag lencséjű,