Jonathan Franzen - A világ végének vége

épp fordítva, mint büntetésül kirótt kínok sorozatát, melyeket a
szerző a szép lányra ró ki, aki ő nem lehetett. A szépség a
regényekben kétféleképp működik. Egyrészt tisztában vagyunk
vele, hogy milyen gyakran eltorzítja a jellemet; másrészt viszont
olyan tőke, ami a természet adománya, s olyan, mint egy
hibátlan gyümölcs, amit az ember ösztönösen szeretne megóvni
a romlástól. A regényben mindvégig, s ugyanolyan
megállíthatatlanul, mint Lily vagyonának fogyatkozása, ott
ketyeg Lily szépségének órája is. Az óra már az első oldalon
elindul – „sötét kalapja és fátyla alatt arca visszanyerte lányos
bársonyosságát és hamvas tisztaságát, ami tizenegy esztendő
éjszakába nyúló napjai és a fáradhatatlan bálozás után már
kezdett elhalványulni” –, és minduntalan nyomatékosítja Lily
szorongatott helyzetét, érzelmileg is bevonva az olvasót. De a
teljes csőd csak a regény legvégén bontakozik ki, amikor Lily
egyszer csak azon veszi észre magát, hogy egy másik nő
újszülöttjét tartja a karjaiban, és azelőtt sohasem tapasztalt
érzelmek rohanják meg. Kiderül, hogy az a vagyon, amit az
ifjúság ígért, talmi és értéktelen volt, szemben azzal az igazi
értékkel, ami az emberi szaporodásban rejlik. Ami addig
egyszerűen csak Lily személyes balsorsának története volt,
egyszerre sokkal nagyobb méreteket ölt: átalakul a New York-i
úriemberek világának tragédiájává, amely annyira elszakadt
már a természettől, hogy elpusztítja azt a darwini értelemben
„életre való” nőt, akinek pedig a természet törvényei szerint
diadalmaskodnia kellene. Az olvasó a tragédia okát óhatatlanul
a Lily személyiségét eltorzító neveltetésben keresi – ami
ugyanolyan volt, mint Whartoné, aki szintén ebben látta a saját