Jonathan Franzen - A világ végének vége

huszonnyolc és Saint Lucia négy endemikus madárfajának
mindegyikét. De mivel csak egy hetem volt, ehhez némi
szerencse is kellett.
Bár általában nem vagyok babonás, ezúttal úgy éreztem,
azzal, hogy a JFK-n megtaláltam a bőröndömet, jócskán
megcsappant a karmabankban vezetett számlám, de ahhoz a
babonához is szigorúan tartom magam, hogy a taxisofőröknek
és a szállodai személyzetnek adott bőkezű borravaló kedvezően
befolyásolja a madarászi szerencsét. Ezért aztán további baljós
előjel volt, hogy miután a kingstoni repülőtérről felvittek a Kék-
hegységbe, egyszerűen elfelejtettem borravalót adni a sofőrnek.
Suzie Burbury, aki a házigazdám volt a hegyekben,
terepjáróval jött értem, mert a kávéültetvényéhez, ahol a
vendégház is volt, szörnyű állapotban lévő út vezetett. A
jamaicai Kék-hegység kávétermésének nyolcvan százalékát
egészen a legutóbbi időkig Japánba exportálták, de a fukusimai
katasztrófa után nagyon visszaesett a japán kereslet. A jamaicai
kávéfeldolgozók feleannyi kávét vásárolnak csak a termelőktől,
és csak feleannyit fizetnek érte, mint azelőtt. Mostanában Suzie
és a férje is főleg a turizmusból él meg, a vendégeik harmada
pedig madarász; az endemikus karibi madarak iránti kereslet a
világ madárleső köreiben korántsem olyan hullámzó, mint a
kávépiac.
Suzie quiche-sel és jeges sóskateával kínált, aztán elküldött
madárlesre. Az első endemikus madár, amit megpillantottam,
egy tangaraféle, az Euneornis campestris volt, amely az
ültetvény melletti út mentén csipegetett; csinos kis szürkéskék,
narancsos mellényű madárka volt; percekig csodáltam a