Jonathan Franzen - A világ végének vége

vadászott madarak meg nagyon is értékesek a vadászok
szemében; a sasok és más ragadozók pedig nagyon
szembeötlők, és szinte jelképi jelentőségük van. A tengeri
madarak ezzel szemben távoli, barátságtalan kis szigeteken
költenek, és az életüknek több mint a felét olyan vizekben
töltik, melyek cseppet sem vonzók az ember számára. Vajon
kinek tűnnék fel, ha akár teljesen is eltűnnének a föld színéről?
Képzeljünk el egy fiatal albatroszt az Atlanti-óceán déli
vizeiben. A sarkvidéki szeleket követi, és napi nyolcszáz
kilométert siklik három méter fesztávolságú szárnyain, a
szaglása révén keresi a tenger felszíne közelében tartózkodó
halakat, tintahalakat és rákokat. Sokszor a mélytengeri
halászhajók farvizében a legkönnyebb táplálékra akadnia. A
fiatal albatrosz nagy köröket ír le a hajó fölött, és figyeli a
fedélzetről bedobált apró halakon civakodó kisebb tengeri
madarak káoszát. Amikor beleveti magát a csetepatéba, eleve
előnyben van: erős csőre és szélesen kiterjesztett szárnya azt
üzeni: Hatalmas vagyok! A többi madár szétrebben, de abban a
pillanatban, amikor az albatrosz vizet ér, valami baj történik.
Kiterjesztett szárnya beleakad a vonóháló egyik kábelébe, mely
lehúzza víz alá. Ezt a hajóról senki sem veszi észre. A hideg,
hullámzó tengeren nincsenek csónakok a vízben. A halászhajó
legénységének pedig nincs ideje ilyesmire figyelni, de a madár
különben is egyetlen szempillantás alatt eltűnik a vízben, és
mire a teteme felvetődik a víz felszínére, a hajó már messze jár.
Évről évre albatroszok ezreit pusztítják el a halászhajók –
mindenkitől észrevétlenül. További tízezrek vesznek oda a
horgokat maguk után húzó halászhajók horgaira akadva,